Az élet játékvezetője- a Halál képében- félbe szakította a „meccset”, pedig még alig kezdődött el a második félidő. Mert, hogy „száz évig élünk”, hangoztatjuk oly sokszor.
Csorba János e sajátos számítás szerint még alig volt túl élete felén, immár csak emlékeinkben él tovább.
Jancsi most nagyon cserben hagyott bennünket, pedig ez rá nem volt jellemző. Az óriási szíve, amely a családjáért, és a kézilabdáért dobogott, nem lüktet tovább. A „hátán vitte” a böszörményi kézilabdázók ügyes-bajos dolgait, a sportág iránti örök szerelme miatt.
Nem lehetett tőle olyat kérni, amit ő nem oldott volna meg. Mindenes volt: a család, a kézilabda, az iskola jó értelemben vett kiszolgálója.
Játékvezető volt, ha kellett jegyzőkönyvet vezetett, hajtogatta az „eredményjelző táblát” vagy éppen a parkettet sikálta. Ha lazítani kellett slambucot, pörköltöt főzött, hogy egy-egy finom falattal megörvendeztesse azokat, akik körülötte voltak.
Közösségformáló erő volt. Szerette a fiatalokat, a gyerekeket, akik, ha néha mosolyogtak is egy-egy reakcióján, felnéztek rá. Ez nem csak „szálfa” termete miatt volt így, hanem azért, mert tudták, hogy Bigu bácsira mindig lehet számítani.
Mindenkivel megtalálta a közös hangot: egy jó szó, egy baráti kézfogás mindenkinek kijárt.
Jancsi immár egy másik csapatnak fújja a sípot, egy másik csapat ügyes-bajos dolgait intézi. De ott is azt mondja: „Megoldjuk, főnök”
írta: Gargya Imre